Julie Anne Peters: By the Time You Read This, I'll Be Dead

"When I look at myself in the mirror, all I see is a starving, stunted bird who never grew wings and lost all reason to sing."

Azt hiszem, ezt szokás nehéz témának nevezni. Mármint, amit itt Julie Anne Peters feldolgoz és olyan jól bemutat. Egyetlen könyv, mégis több tucat történetet mesél el.

Daelyn Rice véget akart vetni az életének, de öngyilkossági kísérlete végül kudarcba fullad, ő pedig legnagyobb bánatára még maradni kényszerül egy ideig. Daelyn az akciója egy következményeként nem tud beszélni, de ha tudna sem hinném, hogy megtenné. Nincs mondanivalója a többi ember számára. Vagy nem is... mondanivalója lenne, de nincs aki meg is hallgatná, figyelne rá. Egy nap rábukkan egy bizonyos internetes site-ra, a Throght-the-Light.comra, ami nem más, mint egy morbid közösségi oldal. Olyan emberek gyűjtőhelye, akik már feladták és eldöntötték, hogy végeznek magukkal. A site mutat Daelynnek egy számot. Ennyi napja van még az életéből. A főhősünk ezt elfogadja, elkezdi a tervezgetést, számolja vissza az időt, miközben keresi a tökéletes módszert, ami segítségével itt hagyhatja ezt a világot.

Santana nem akar meghalni. Egy nyitott, vicces fiú, aki észreveszi Daelynt és annak ellenére, hogy lány elutasítóan viselkedik vele, nem szól hozzá egy szót sem (kezdetben a srác azt hiszi, hogy Daelynnek csak jó nagy önfegyelme van, nem pedig egészségügyi oka a némaságára) ő mégsem tágít mellőle.

“No one ever found out what was happening inside me. How the pain was eating me away. No one ever came to my rescue, or stood up for me."

A Throught-the-Light.com ötlete zseniális volt az írónőtől. Az, hogy beépített egy fórumot, ahol az emberek (direkt nem mondom, hogy fiatalok, mert nem csak tinédzser korosztályról van szó) megosztják a történetüket, a sérelmeiket, hogy miért döntöttek úgy, hogy jobb nekik holtan. Daelyn olvasgatja ezeket, miközben maga is purgál. Minél könnyebben, minél tisztábban akar átkerülni a másvilágra, ezért kiadja magából a múltját. Az öngyilkosság alapból egy kényes téma egy regénybe, de ez esetben ez még meg van toldva az iskolai erőszak problémájával is, amiből a főhősünk élete során bőven kapott. Innen döbbenünk rá, hogy az emberek milyen gonoszak is tudnak lenni. Lehet, hogy ők remekül szórakoztak egy-egy gúnyos megjegyzésükön, amikkel másokat akartak szórakoztatni, de közben eszükbe sem jut, hogy a másik fél mennyire sérül ilyenkor. Daelyn tele van vérző sebbel. A sebek csak gyűlnek és gyűlnek, ő pedig lassan feladja a reményt, hogy valaha is begyógyulnak. Egy ragtapasz meg nem segít. Az csak takar, de alatta ugyanúgy húzódik és éget a sérülés.

Hol van ilyenkor a család? Daelyn esetében szorosan az ő nyomában. A szülei szeretik őt, törődnek vele, habár sokszor hibáztak vele kapcsolatban. Daelyn is szereti a szüleit annak ellenére, hogy próbál minél kevesebbet érezni. Ez nekem főként a könyv végén vált egyértelművé. Santana iránt is érez, először csak irritálja őt a levakarhatatlan srác, de később megkedveli, a napjai szerves részévé válnak az egyoldalú beszélgetések.
Julie Anne Peters ha nagyon ért valamihez, akkor az a karakterizálás. Ez főként Santana személyiségén látszik, nem is emlékszem, hogy mikor találkoztam utoljára olyan férfi szereplővel, aki ennyire megfogott volna. Eszméletlen, milyen jól fel van építve.

Az egész regényre a nyomasztó, sötét hangulat jellemző. Vannak vicces pillanatok, Santanának köszönhetően, de a keserűség a főhős részéről akkor sem tűnik el. Ha lehet így fogalmazni, furcsa volt, hogy nem volt nekem furcsa, hogy a főszereplő nem beszél. Az emberek körülötte kommunikálnak, mi pedig Daelyn gondolatait látjuk. Az azért kicsit szívbemarkoló volt, ahogy a szülei próbálták jól kezelni a szituációt, miközben egyértelmű volt, hogy nem bíznak meg a gyerekükben. De ez a jó fajta bizalomhiány volt, ami azt jelenti, hogy szeretik a lányukat. Sokan szeretnék, ha a szüleik ilyet éreznének irántuk.

Kiadó: Hyperion Book
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 200 oldal
Értékelés: 

Neil Gaiman: A temető könyve

"Ez itt igazi dzsungel volt – ledőlt sírkövek és fejetlen szobrok, fák és magyalbokrok, félig rothadt levelek csúszós halmai –, de olyan dzsungel, amiben Sen azóta barangolt, hogy elég idős lett járni és kószálni."

Neil Gaiman mesél, csak úgy, ahogyan szokott. Egy rakás abszurd dolgot pakol elénk, mint a vámpírkapu, a titokzatos szlír, kísértetek dögivel, Isten kopója... Teszi ezt olyan módon, hogy természetesen mindent beveszünk. Miközben olvassuk, elhisszük, hogy mindez létezik, megeshet, sőt meg is esett. Az egész annyira abszurd, hogy már ettől tűnik olyan valódinak.
Adott egy réges-régi temető, ami egy ideje leginkább csak olyan parkfélének van fenntartva, több évtizede már nem temettek el oda senkit. A temetőtől nem messze lakik egy négy fős család, akiket egy éjjel egy titokzatos Jack nevű alak megtámad. A mészárlást csak a totyogós kisbaba éli túl, aki kimászik a rácsos ágyából és a nyitott bejárati ajtón keresztül kilép a nagyvilágba. A temető mellett találkozik a rég halott házaspárral, Owensékkel (illetve a szellemeikkel). A temető lakói végül megegyeznek, hogy befogadják és megvédik a kisfiút, akit el is neveznek Senki Owensnek.
Senki - vagy ahogyan becézik, Sen - kísértetek között nő fel, egy fura, se nem élő, se nem holt gyám mellett, vámpírkapuk és boszorkányok szellemei közelében. Kriptában alszik, ruhája egy szürke lepel és kísértetek tanítgatják.

Morbidnak hangzik, de azt hiszem, Sen jól járt a szellemekkel. Nem csak azért, mert megtanulta az Áttünést, a Kísértést, vagy félelmet tudott kelteni, emellett pedig volt egy jó fej gyámja. Nekem az volt az érzésem, hogy ő tiszta maradt, nem rontotta el a társadalom. A kísértetek között nem voltak gonoszak, biztosan azért, mert nekik már nem állt érdekükben önzőnek lenni. Az emberek a gonoszak. Erről a nagymamám jutott eszembe, meg az, hogy mikor kicsi voltam és egyszer említettem neki, hogy mennyire félnék éjjel egy temetőben, akkor ő azt mondta, hogy erre semmi okom. A holtak már nem bántanak, az élők sokkal inkább. Ez valahogy nagyon bevéste magát a lelkembe.
Tetszettek a karakterek, tetszett, hogy mennyire átjött az, hogy a történet előrehaladtával Sen lassan felcseperedett. Kisfiúként ilyen kis naiv volt, kamaszként is nyílt szívű maradt, de lehetett érezni, hogy erősödik a jelleme és van benne dac. Ez megint egy tipikus morbid, Liás kijelentés lesz, de én odavoltam a sírfeliratokért. Volt belőlük jó pár és érdekelne, hogy Gaiman ezeket tényleg egy temetőből szedte-e össze, vagy ő maga találta ki.

A vége olyan keserédes lett, viszont méltó befejezés. Egyrészt tudtam, hogy így kell lennie, másrészt azért reméltem, hogy nem zárul be minden kapu. De egyszer mindenki felnő (na jó, kivéve ha Sohaország lakosa vagy) és maga mögött kell hagynia a gyerekkorát.
Ez a regény egy mese, vannak benne szép illusztrációk, az elbeszélése is ilyen kis barátságos. Viszont ettől függetlenül nem gyerekeknek van megírva. De ez nem baj, a felnőtteknek is szükségük van mesékre, talán még jobban is, mint a gyerekeknek.

Eredeti cím: The Graveyard Book
Magyar kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 278 oldal
Értékelés: 

Ez csak ilyen örömködés

Ma volt egy mini molyösszeröffenés, ami azt hiszem most egy időre ellátott pozitív gondolatokkal, amikből táplálkozhatok sötét perceimben. Azt hiszem, ez volt életem legjobb névnapi kis eseménye, köszönök mindent Csillagvirágszál, Mazsidrazsi és Algernon! :)

Ráadásul Csillagvirágszáltól ajándékba megkaptam a No és ént, aminek szerintem rögtön holnap neki is ugrok, mihelyt kivégeztem A temetők könyvét :)

Tonya Hurley: Szellemlány

Hogy én hogy utálom ezt a Charlotte Ushert! Micsoda önző, kivagyi liba! Legalábbis ez volt a benyomásom az első 10 oldal után. Kicsit meghökkentem, beismerem, majd el is mondom, miért.

Charlotte láthatatlan. Élőként is az, hát még holtan. Az új tanévben kedves főhősünk elhatározza hogy változtatni fog, bizony kitör az ismeretlenségből és a gimi elitjébe fog tartozni. Mindezek mellett pedig természetesen megszerzi magának a suli stüncifiújának, Damennek a szívét is bónuszként. Mert miért ne. Kihívás elfogadva, Charlotte az egész nyarát e szent tervnek szánja. Megszállottan (nekem ez azért egy kicsit már ijesztő és nevetséges) gyűjtögeti a paparazziképeket Damenről, megfigyeli az gimi ügyeletes menő csaját, Petulát, fizimiskát változtat és tádám, szeptemberre úgy érzi, hogy készen is áll. De valahogy minden rosszul sül el, és az még a legapróbb kis baki, hogy a pomponlány válogatáson kinevetik. Charlotte ugyanis egy galád kis gumimacinak hála meghal.

Mikor elkezdtem, én nem erre számítottam. Egy picit komolyabb dolgot vártam, de aztán hamar beláttam, hogy ez egyszerűen nem egy olyan könyv. Átálltam, aztán már élveztem is. Ez nem más, mint egy tanmese. Charlotte unszimpatikus, önző, beképzelt, aki csak magára és a saját népszerűségére tud gondolni, méghozzá nonstop. A halott tinik egy kicsit szerintem el is lettek túlozva. Mulatságosan volt, ahogy Hurley megjelenítette őket és a kis világukat, ötletes, de... na de, hogy ennyire felszínesek legyenek, hogy egyiknek sem hiányzik a saját családja? Ezt nem vettem be. A kedves főszereplőnek sem volt egy fél gondolata sem a családról. Felötlött bennem, hogy Tonya Hurley mégis mit képzel a mai fiatalokról? Ő azzal magyarázta ezt a jelenséget, hogy a tinédzserek már csak ilyenek. Hát nem tudom, én nem ilyen voltam. Mondhatnánk erre, hogy mindenki magából indul ki...

Itt van Scarlet, Petula húga, aki látja Charlotte-ot. Miért látja Charlotte-ot? Ez nem költői kérdés, ugyanis nem kaptunk erre választ. Igazából én sokáig abban a hitben voltam, hogy a megoldás az lesz, hogy a két lány végleg helyet cserél egymással. De örülök, hogy nem ez lett.

Ez a regény annyira furcsa volt. Viszont értékelni tudtam a fejezetek elején lévő kis dalszövegrészleteket és bölcsességeket. Összességében az egész szórakoztató, csak tényleg úgy kell hozzáállni, hogy ez egy mese. A végén pedig jön, aminek jönnie kell, Charlotte végre képes önzetlenül viselkedni, de közben mégis elnyeri azt, amit akar. És mivel ő a kiválasztott, ezzel a többi tiniszellemnek is feloldozást nyer, mind tovább tudnak lépni. A furcsa lány pedig összejön az álompasival. Happy end.

Eredeti cím: Ghostgirl
Magyar kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 324 oldal
Értékelés: 

Pierre Lemaitre: Téboly

A hétvégén olvastam ki, de nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap csak felette ültem és olvastam. Nem, csak szép komótosan olvasgattam. Innen már jócskán lehet sejteni, hogy mennyire olvastatja magát ez a könyv.

Krimi? Jöhet. Pszichopatás? Azt szereti a Lia. Mindennemű nyál nélkül? Egyszerűen tökéletes. Engem megvett magának. Az első oldaltól az utolsóig érezhető a feszültség, a sötétség és ez a "mi lesz most, mi lesz most" hangulat. Akkor lássuk csak, mink is van. Van egy Sophie nevű, nem igazán átlagos hősnőnk. Sophie ugyanis egyáltalán nem tökéletes, a személyiségében éppen ugyanúgy megvan a sötét oldal, mint a jó. Ez fontos, szerintem sok író beleesik abba a csapdába, hogy a karakterizálás szent nevében Mary Sue-kat alkot, mert azt imádják a tizenévesek és milyen különös, vele tudnak azonosulni. Fura.

Szóval Sophie élete kezdetben egészen kellemes volt. Volt egy férje, akivel szerették egymást, volt egy jól fizető állása, tervei, jövője... de ez egy pillanat alatt (illetve igazából volt egy 2-3 év is) elromlott. A férjét elveszítette, munkahelyéről kirúgták, ráadásul úgy tűnik, Sophie fejével nincs minden rendben. Olyan apróságok történnek, minthogy nem emlékszik rá, hol hagyta az autóját, nem emlékszik, hogy hova rejtette az anyósa szülinapi ajándékait, elhagy dolgokat, varázslatos módon olyan árucikkek kerülnek a boltban a szatyrába, amikről nem tudja, hogyan is kerültek oda... Sophie kezd megőrülni. Az emberek pedig elkezdenek meghalni körülötte. Bár Sophie konkrétan nem emlékszik egyik gyilkosságra sem, de minden jel arra mutat, hogy csúnyán sáros a dologban...

Ez egy olyan krimi, amiben magadtól nem tudnál rájönni, hogy ki mozgatja a szálakat, ezért az író a regény felénél lerántja a leplet. De mi az indíték? Ezek után már ez az, ami foglalkoztatott. A karakterizálás tényleg első osztályú volt, Sophie személyisége nagyon tetszett. Végre kaptunk egy erős, talpraesett, ugyanakkor érzékeny és sebezhető nőt, akinek nem csak azért van a feje a nyakán, hogy őzike szemeivel elkápráztasson minket. Sophie tud gondolkodni és használja is a buksiját. Miközben olvastam kicsit úgy éreztem magam, mintha péntek éjszaka lenne és én az ágyamban összekuporogva Gyilkos elméket néznék. Ha valaki nem szereti ezt a műfajt, akkor a könyv könnyen unalomba fulladhat, miután elérkezett Frantz fejezetéhez. Utána egy ideig ugyanis tényleg a "Miért?" viszi tovább a regényt. A saját kíváncsiságodtól függ, hogy tetszeni fog-e, mert ha annyira nem érdekelnek a miértek, az indíték, akkor a könyv sem fog.

Imádtam, hogy a negatív szereplő sem volt gonosz (csak simán beteg), ahogy semmi sem volt fekete és fehér.  Pont ahogy a mi világunkban. Mindennek oka volt, a lezárás pedig zseniális lett. Pierre Lemaitre igazán ért ehhez a műfajhoz, mesterien csavarta a szálakat és fokozta az izgalmakat.
Amúgy a borító telitalálat, de hogy miért, azt majd megtudja az, aki végig elolvasta :)

Eredeti cím: Robe de marié
Magyar kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 304 oldal
Értékelés: