Julie Anne Peters: By the Time You Read This, I'll Be Dead

"When I look at myself in the mirror, all I see is a starving, stunted bird who never grew wings and lost all reason to sing."

Azt hiszem, ezt szokás nehéz témának nevezni. Mármint, amit itt Julie Anne Peters feldolgoz és olyan jól bemutat. Egyetlen könyv, mégis több tucat történetet mesél el.

Daelyn Rice véget akart vetni az életének, de öngyilkossági kísérlete végül kudarcba fullad, ő pedig legnagyobb bánatára még maradni kényszerül egy ideig. Daelyn az akciója egy következményeként nem tud beszélni, de ha tudna sem hinném, hogy megtenné. Nincs mondanivalója a többi ember számára. Vagy nem is... mondanivalója lenne, de nincs aki meg is hallgatná, figyelne rá. Egy nap rábukkan egy bizonyos internetes site-ra, a Throght-the-Light.comra, ami nem más, mint egy morbid közösségi oldal. Olyan emberek gyűjtőhelye, akik már feladták és eldöntötték, hogy végeznek magukkal. A site mutat Daelynnek egy számot. Ennyi napja van még az életéből. A főhősünk ezt elfogadja, elkezdi a tervezgetést, számolja vissza az időt, miközben keresi a tökéletes módszert, ami segítségével itt hagyhatja ezt a világot.

Santana nem akar meghalni. Egy nyitott, vicces fiú, aki észreveszi Daelynt és annak ellenére, hogy lány elutasítóan viselkedik vele, nem szól hozzá egy szót sem (kezdetben a srác azt hiszi, hogy Daelynnek csak jó nagy önfegyelme van, nem pedig egészségügyi oka a némaságára) ő mégsem tágít mellőle.

“No one ever found out what was happening inside me. How the pain was eating me away. No one ever came to my rescue, or stood up for me."

A Throught-the-Light.com ötlete zseniális volt az írónőtől. Az, hogy beépített egy fórumot, ahol az emberek (direkt nem mondom, hogy fiatalok, mert nem csak tinédzser korosztályról van szó) megosztják a történetüket, a sérelmeiket, hogy miért döntöttek úgy, hogy jobb nekik holtan. Daelyn olvasgatja ezeket, miközben maga is purgál. Minél könnyebben, minél tisztábban akar átkerülni a másvilágra, ezért kiadja magából a múltját. Az öngyilkosság alapból egy kényes téma egy regénybe, de ez esetben ez még meg van toldva az iskolai erőszak problémájával is, amiből a főhősünk élete során bőven kapott. Innen döbbenünk rá, hogy az emberek milyen gonoszak is tudnak lenni. Lehet, hogy ők remekül szórakoztak egy-egy gúnyos megjegyzésükön, amikkel másokat akartak szórakoztatni, de közben eszükbe sem jut, hogy a másik fél mennyire sérül ilyenkor. Daelyn tele van vérző sebbel. A sebek csak gyűlnek és gyűlnek, ő pedig lassan feladja a reményt, hogy valaha is begyógyulnak. Egy ragtapasz meg nem segít. Az csak takar, de alatta ugyanúgy húzódik és éget a sérülés.

Hol van ilyenkor a család? Daelyn esetében szorosan az ő nyomában. A szülei szeretik őt, törődnek vele, habár sokszor hibáztak vele kapcsolatban. Daelyn is szereti a szüleit annak ellenére, hogy próbál minél kevesebbet érezni. Ez nekem főként a könyv végén vált egyértelművé. Santana iránt is érez, először csak irritálja őt a levakarhatatlan srác, de később megkedveli, a napjai szerves részévé válnak az egyoldalú beszélgetések.
Julie Anne Peters ha nagyon ért valamihez, akkor az a karakterizálás. Ez főként Santana személyiségén látszik, nem is emlékszem, hogy mikor találkoztam utoljára olyan férfi szereplővel, aki ennyire megfogott volna. Eszméletlen, milyen jól fel van építve.

Az egész regényre a nyomasztó, sötét hangulat jellemző. Vannak vicces pillanatok, Santanának köszönhetően, de a keserűség a főhős részéről akkor sem tűnik el. Ha lehet így fogalmazni, furcsa volt, hogy nem volt nekem furcsa, hogy a főszereplő nem beszél. Az emberek körülötte kommunikálnak, mi pedig Daelyn gondolatait látjuk. Az azért kicsit szívbemarkoló volt, ahogy a szülei próbálták jól kezelni a szituációt, miközben egyértelmű volt, hogy nem bíznak meg a gyerekükben. De ez a jó fajta bizalomhiány volt, ami azt jelenti, hogy szeretik a lányukat. Sokan szeretnék, ha a szüleik ilyet éreznének irántuk.

Kiadó: Hyperion Book
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 200 oldal
Értékelés: