Neil Gaiman: A temető könyve

"Ez itt igazi dzsungel volt – ledőlt sírkövek és fejetlen szobrok, fák és magyalbokrok, félig rothadt levelek csúszós halmai –, de olyan dzsungel, amiben Sen azóta barangolt, hogy elég idős lett járni és kószálni."

Neil Gaiman mesél, csak úgy, ahogyan szokott. Egy rakás abszurd dolgot pakol elénk, mint a vámpírkapu, a titokzatos szlír, kísértetek dögivel, Isten kopója... Teszi ezt olyan módon, hogy természetesen mindent beveszünk. Miközben olvassuk, elhisszük, hogy mindez létezik, megeshet, sőt meg is esett. Az egész annyira abszurd, hogy már ettől tűnik olyan valódinak.
Adott egy réges-régi temető, ami egy ideje leginkább csak olyan parkfélének van fenntartva, több évtizede már nem temettek el oda senkit. A temetőtől nem messze lakik egy négy fős család, akiket egy éjjel egy titokzatos Jack nevű alak megtámad. A mészárlást csak a totyogós kisbaba éli túl, aki kimászik a rácsos ágyából és a nyitott bejárati ajtón keresztül kilép a nagyvilágba. A temető mellett találkozik a rég halott házaspárral, Owensékkel (illetve a szellemeikkel). A temető lakói végül megegyeznek, hogy befogadják és megvédik a kisfiút, akit el is neveznek Senki Owensnek.
Senki - vagy ahogyan becézik, Sen - kísértetek között nő fel, egy fura, se nem élő, se nem holt gyám mellett, vámpírkapuk és boszorkányok szellemei közelében. Kriptában alszik, ruhája egy szürke lepel és kísértetek tanítgatják.

Morbidnak hangzik, de azt hiszem, Sen jól járt a szellemekkel. Nem csak azért, mert megtanulta az Áttünést, a Kísértést, vagy félelmet tudott kelteni, emellett pedig volt egy jó fej gyámja. Nekem az volt az érzésem, hogy ő tiszta maradt, nem rontotta el a társadalom. A kísértetek között nem voltak gonoszak, biztosan azért, mert nekik már nem állt érdekükben önzőnek lenni. Az emberek a gonoszak. Erről a nagymamám jutott eszembe, meg az, hogy mikor kicsi voltam és egyszer említettem neki, hogy mennyire félnék éjjel egy temetőben, akkor ő azt mondta, hogy erre semmi okom. A holtak már nem bántanak, az élők sokkal inkább. Ez valahogy nagyon bevéste magát a lelkembe.
Tetszettek a karakterek, tetszett, hogy mennyire átjött az, hogy a történet előrehaladtával Sen lassan felcseperedett. Kisfiúként ilyen kis naiv volt, kamaszként is nyílt szívű maradt, de lehetett érezni, hogy erősödik a jelleme és van benne dac. Ez megint egy tipikus morbid, Liás kijelentés lesz, de én odavoltam a sírfeliratokért. Volt belőlük jó pár és érdekelne, hogy Gaiman ezeket tényleg egy temetőből szedte-e össze, vagy ő maga találta ki.

A vége olyan keserédes lett, viszont méltó befejezés. Egyrészt tudtam, hogy így kell lennie, másrészt azért reméltem, hogy nem zárul be minden kapu. De egyszer mindenki felnő (na jó, kivéve ha Sohaország lakosa vagy) és maga mögött kell hagynia a gyerekkorát.
Ez a regény egy mese, vannak benne szép illusztrációk, az elbeszélése is ilyen kis barátságos. Viszont ettől függetlenül nem gyerekeknek van megírva. De ez nem baj, a felnőtteknek is szükségük van mesékre, talán még jobban is, mint a gyerekeknek.

Eredeti cím: The Graveyard Book
Magyar kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 278 oldal
Értékelés: