Indul a Rukk n' roll

Ma startolt a Rukkola.hu, a legújabb könyves közösségi oldal, amihez én még csak hasonlóról sem hallottam. A lényege az, hogy megkönnyítse a csereberét: ingyen juthatsz hozzá rég áhított könyvekhez. Persze mindez áldozatot igényel, neked is fel kell ajánlanod néhány megunt példányt, anélkül nem megy a dolog.
Szerintem az ötlet egyszerűen fantasztikus, hiszen mindekinek vannak olyan korszakai, amikor nincs elég anyagi fedezet új könyvek beszerzésére. Viszont mindenkinek vannak otthon olyan "Úristen, mit képzeltem, mikor ezt megvettem?" kategóriájú regényei. Az is lehet, hogy több polcnyi. Olyan is előfordult, hogy valamiből kettő van, mert ajándékba kaptál egy másikat. Indítsd hát útnak ezeket a köteteket, találjanak csak új gazdit, te pedig fogadj be új kedvenceket :)

Visszatérés + Új beszerzések

Az elmúlt hónapokban rengeteg minden történt velem. Itt volt az egyetem, életem megspékelődött egy csipetnyi pszichiátriával, egy új személyiségzavarral, valamit a szokásosan a betegségem is közrejátszott abban, hogy szép lassan kilökődött az agyamból a blog gondolata. Valamelyik nap eszembe jutott, hogy jé, nekem ilyenem is volt. Jé, szerettem csinálni. Jé, nem folytatom?

Az a jó ebben, hogy bőven van most miről írnom, úgy értem, elég sok mindent olvastam március óta. Szabadon válogathatok közülük. Vannak új, pénztárcatépő beszerzéseim is, amiért a szüleim valószínűleg meg fognak ruházni és... ki tudja? Lehet, hogy én is magamat, ha a négy közül esetleg lenne egy olyan könyv, ami után a fejemet a falba verem.

A Kiss is Time talán a legveszélyesebb rám, illetve a homlokom épségére nézve (meg szegény faléra és vakolatéra). Nem szerettem a Beastly-t. Egyáltalán nem.

Lia mesedélutánja az e-bookokról. Illetve arról is.

Kicsit ki vagyok égve olvasásügyileg, avagy ma egy sort nem olvastam semmiből. Miért? Mert tanulok. Na jó, nem. Egyszerűen csak nem voltam/vagyok ma hangulatban hozzá, majd talán este, a paplanomba begubózva. Ezért ma inkább filozofálgatok egy kicsit.

2012-t írunk és ha és ha véletlenül 50 évvel ezelőtt élnénk, de rendelkeznék "Rubinvörös" Gwendolyn képességével és előre tudnék utazni az időben... igencsak rácsodálkoznék a mai olvasási szokásokra. Valószínűleg azt hinném boszorkányság van a dologban, amiért az emberek egy világító tábla előtt ülnek és azon nézik a betűket. Egyre inkább teret hódít az e-book, ami lássuk be nem egy rossz dolog, mert pillanatok és kattintások alatt hozzájuthatunk angol nyelvű irodalomhoz és a legújabb sikerkönyvekhez a tengerentúlon, ráadásul sokszor ingyen. Ha ravasz vagy és tudod, hol keresd. Viszont én elárulok magamról valamit: én is igénybe veszem, de attól még nem szeretem az e-bookot. Ez lehet, hogy csak azért van, mert nincs rá külön specializálódott olvasóm, hanem laptopon nyúzom a retinámat, ami nem egy kellemes dolog, főleg ha valaki annyira félti a szeme egészségét, mint én, tekintve, hogy egyedül csak az egészséges rajtam. Állítólag olvasóval jobb a móka, nem tudom, nekem még személyesen nem is volt hozzá szerencsém, őszintén megvallva.

Van valami viszont, amit az e-book soha nem tud kielégíteni: a birtoklási vágy. Például ha hátranézek (úgy nézek ki, mint egy bagoly, úgy ki kell csavarni a nyakam, de megteszem) ott sorakoznak a kincseim. Ott van például a Harry Potter sorozat, a gyerekkorom, ami értékesebb számomra, mint az arany. Az első kötet több, mint 10 éves, kicsit már sárgák a lapok, de tökéletes állapotban van, pedig ha ötvenszer nem olvastam az összes kötetet külön-külön, akkor egyszer sem. Nincs az a pénz, amiért megválnék tőle és akár ülök is gyilkosságért, ha valaki a legkisebb kárt is tenné benne.
Vannak könyvek, amiket egyszerűen muszáj a polcunkon tudni, mert jó ránézni. Nem a borító miatt, nem úgy értem. Hanem mert jó érzés, hogy neked is van egy példányod, amit bármikor le tudsz emelni, belemélyedni és átadni magad a világának. Ez hatalmas varázslat.
De az olvasás sajnos nem olcsó hobbi, ezt tudjuk jól. Jól meg kell gondolni, hogy mit veszünk meg, én például általában biztosra megyek. A molyos értékelésekre nem sokat adok (nem sértés, isten őrizz!), mert különböző emberek vagyunk, ami nekik tetszik, lehet nekem nem és fordítva. Az már jobban befolyásol, ha egy adott ember mond véleményt, akinek ismerem az ízlését. Nem kell feltétlenül hasonlítani az enyémhez, a lényeg az, hogy ismerem, hogy az illető mit szeret és mit kevésbé. Olyan is volt már párszor (Végzet ereklyéi sorozat, Az éhezők viadala), hogy először e-bookban megszereztem és ott lecsekkoltam, elkezdtem olvasni, vagy elolvastam az egészet. Utána éreztem azt a noszogatást a mellkasomban, hogy "Te Lia, ez kell neked, most rögtön kell!". Szóval én nem adom könnyen a pénzem. De mondtam már, ha majd nyerek a lottón, a könyvtáramnak lesz egy külön szárnya, ami csak a rossz könyveket fogja tartalmazni. Illetve pontosabban kifejezve magam, azokat, amik nekem nem tetszenek.

Ez volt Lia márciusi mesedélutánja. Ígérem legközelebb már valami konstruktívval jelentkezem, de tényleg.

Jó könyv trailerek. Igenis léteznek!

Túlságosan alábecsülik a könyveket reklámozó kis videókat és sok kiadó nem is nagyon veszi a fáradtságot, hogy egy normális reklámot dobjon össze. Szerintem ez hiba, mert egy jó könyv trailer pont olyan, mint egy jó film trailer: hangulatot teremt és nagyon be tudja zsongatni az embert.

És igenis vannak jók is közöttük. Nagyon, nagyon kevesen, de vannak. Bebizonyítsam?

Már megint egy disztópia ajánló

Nézelődtem Goodreadsen és nézzétek mire bukkantam. Kint április 10.-én jön ki Tiffany Triutt egész ígéretesnek tűnő könyve, aminek még a borítója is gyönyörűszép. Disztópiáról van szó, hát persze.

Tiffany Triutt: Chosen Ones (Kiválasztottak)

Mi van, ha te vagy az emberiség utolsó esélye?A tizenhat éves Tess egy táborban él Amerika nyugati részén, ahol a lakosságot megtizedelte a kegyetlen Negyedik Világháború. Ezek után minden gyökeresen megváltozott, a nők valami rejtélyes oknál fogva a történtek után már képtelenek voltak új életet a világra hozni. Szembenézve az emberiség kihalásának veszélyével, a kormány létrehozta az Alkotók Tanácsát (Council of Creators), akik új módszerek után kutatnak, ami megoldást jelenthet erre a problémára. Ennek eredményeként jöttek létre a Kiválasztottak, ezek a különlegesen gyönyörű, hihetetlenül erős emberi létformák, amik majd talán segítenek kilábalni ebből a helyzetből.

Az élet sivár, viszont gondtalan is Tess számára aki követi a társadalom merev szabályait, egészen addig, amíg el nem kezd dolgozni Templeton-ban, ahol az új Kiválasztottakat képezik ki. Ott találkozik James-szel, akinek a fura imádata a zene és az olvasás iránt csak az övével mérhető össze. Az ellenállhatatlan, ugyanakkor veszélyt jelentő vonzódás kettejük között az első perctől fogva jelen van.

De több kis ügylet is van Templetonban, amit Tess valaha is gondolt volna, és ahogy a lepel fellibben, felfedez egy sötét föld alatti mozgalmat. Vajon Tess képes lesz kiállni magáért az elnyomók ellen, még ha ez azt is jelent, hogy fel kell adnia az egyetlen boldogságát?

Mit olvasol, Lia?

Tegnap átszédelegtem a városi parkon fulladozva és vakon (gyűlölöm a tavaszt, hülye allergének, hülye virágzás, hülye időjárás) csak hogy eljussak a könyvtárba és magamhoz vegyem a következő pár hétre való könyvadagomat. Zh időszak következik, ezért feltétlen szükségem van néhány kötetre, ami lehűti az agyvizemet kritikus, idegbajos pillanatokban.

Mutatom is a mostani termést:

Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

"Judy intézetben nevelkedik. Nehezen találja helyét, legnagyobb vágya, hogy végre családja legyen. Mindez szertefoszlani látszik, amikor anyja végleg lemond róla.

Giin közismert vallási vezető, de egyik beosztottjának váratlan halála olyan események sorát indítja el, amely mind az ő, mind egész közössége életét megváltoztatja.

Yaan egy gazdag nagycsalád elsőszülöttje, aki igyekszik zsarnoki apja elvárásainak megfelelni. Ahogy azonban nagykorúsága egyre közeledik, úgy dönt, saját kezébe veszi sorsa irányítását.

Hétköznapi küzdelmeik során lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a mindhármuk életét felforgató, véletlennek tűnő események valójában egy jól szervezett, könyörtelen hatalom hódító háborújának előre kitervelt részei. Van, aki hisz a hazugságoknak, és még akkor sem ismeri be tévedését, amikor pusztulásba sodorja családját, míg más dacolni igyekszik az árral, amely azonban, úgy tűnik, mindent maga alá temet."

Ezt kezdtem már el tanulás helyett és szépen haladok is vele. Igazából olyan sok vámpíros, vérfarkasos, angyalos, sárkányos, boszorkányos, yetis (haha) fantasy-t olvasok, hogy néha elfelejtem mennyire is szeretem a sci-fit. Meg a disztópiát. Pedig jók is azok, ahogy ez a könyv is. Ráadásul magyar írótól van.

Monika Feth: Az eperszedő

"Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga."

Olyan kis rövid ez a fülszöveg, de igazából már most frászt kaptam, mert van egy olyan érzésem, hogy kicsit már így is túl sokat elárult. Thriller. Megint egy olyan műfaj, amiért oda, meg vissza vagyok. Ha csak fele annyira lesz jó, mint a Téboly, akkor tetszeni fog.

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

"Ha hihetünk Anges Nutter szép és pontos próféciáinak – az egyetlen teljesen megbízható jövendölésnek a világ jövőjéről –, akkor a világ egy szombati napon ér véget. Ami azt illeti, most szombaton. Nem sokkal uzsonnaidő után…

Ami elég nagy fejtörést okoz Crowleynak, a Pokol itt ügyködő démonának (korábban kígyónak), és ellenpárjának, Azirafaelnek, aki aktív angyal és passzív antikvárius.

Ők ugyanis szeretnek itt lenni. Így hát meg kell állítaniuk az Apokalipszis Négy Motorosát, kivédeni a Boszorkányvadász hadsereg (létszám: két fő) támadását, mindenekelőtt pedig megtalálni – tibetiek, földönkívüliek, atlantisziak és egyéb helyi érdekek között – az Antikrisztust, akiről annyit lehet tudni, hogy jelenleg tizenegy éves és egy angol kisvárosban unatkozik…"

Ez is kellett, mert aki ismer, az tudja, hogy mennyire imádom Neil Gaimant és a művészetét.

Nevada Barr: 13 1/2

"Mit tennél, ha egy nap kiderülne, hogy minden, amit az eddigi életedről tudtál, hazugság? Hogy élnéd túl ép lélekkel, ha szörnyű gyilkosságok emléke és egy javítóintézet komor valósága jutna osztályrészedül a boldog és gondtalan gyermekévek helyett?

Dylan élete 11 éves korában borzalmas rémálommá változik. Egy tragédia és a múlt árnyai felnőtt koráig kísértenek, mígnem találkozik a szintén hányatott sorsú Pollyval és csodálatos kislányaival, és az élete új értelmet nyer. Pollyt azonban saját múltjának démonai és a titkolózások egyre bizalmatlanabbá teszik. Vajon képes ennyi szörnyűséget, titkot és félelmet túlélni egy kapcsolat? És vajon képes túlélni az igazságot?

A 13 1/2 Nevada Barr egyedülálló, megrázó pszichotrillere, amely megjelenését követően hamar felkerült a New York Times bestsellerlistájára."

Tessék, még egy pszichothriller. Nevada Barr könyvét már régen kinéztem magamnak, el is kezdtem nem olyan rég e-book formátumban, de olyan rossz volt a laptopomon olvasni, hogy pár oldal után feladtam. Hát most nem menekül. Egyikük sem menekül. 

Egy "Aaaaaww borító"

A világvége csak a kezdet. - Ezt írták Michelle K. Pickett új regénye, a PODs meseszép borítójára. Én nagyon remélem, hogy 2012 decemberében nem jön el a világvége (kivéve, ha az egy zombitámadást jelent, ami megtisztítja a Földet), mert ezt szeretném még elolvasni. A várható megjelenés ugyanis 2013 júniusa, szóval addig még jó sok idő van.

Íme az ismertető Lia-elbeszélésben:

A tizenhét éves Eva egy a szerencsés kiválasztottak közül. Kiválasztották, hogy éljen miközben az emberek többsége kegyetlen és fájdalmas halált hal egy gyilkos vírus okozta gyógyíthatatlan kórban, ami napok alatt végez az emberrel. PODoknak (magyarul legszebben gubóknak lehetne mondani, de maradjunk csak a PODnál) hívjuk azokat a föld alatti menedékeket, amiket a kormány építtetett, és ahol a kiválasztottak, köztük Eva is várja a vírus lecsillapodását. Főhősünk így él elválasztva a barátaitól és a családjától, mikor találkozik Daviddel. Bár a szerelem nem nyújt gyógyírt mindenre, de mindenképpen jót tesz egy megtört léleknek. (mondja ezt az írónő)

Egy évvel később a tudósok már úgy gondolják, hogy a föld feletti népesség már teljesen elpusztult és gazdaszervezet nélkül a vírus is eltűnt. Legalábbis ez volt az elmélet. De mikor a PODok felnyílnak, a túlélők egészen mással szembesülnek. A vírus mutálódott, átterjedt a még életben maradott felszíni emberiségre és szörnyekké változtatta őket. Eva és David a PODokban rejtőznek el a fertőzöttek elől és próbálnak egy új kis életet megteremteni maguknak, miközben harcolnak az életükért, ugyanis a békés kis újrakezdés elmélete ellen a szörnyeknek is van ám kifogásuk.

Nos, a dolog szerintem nagyon kétesélyes. Vagy kapunk egy csöpögős love-sztorit halálos vírussal, vagy egy jó kis disztópiát egy szerelmi szállal. Remélem az utóbbi, de a borító tényleg akkor is szép.

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Oda vagyok Nagy-Britanniáért, Írország pedig külön a szívem smaragdszínű kicsi csücske, tekintve, hogy vannak ír őseim. Gyönyörű ország gyönyörű nyelvvel és érdekes mitológiai hátérrel. Hát itt játszódik Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozata.

"Úgy növünk fel, hogy azt hisszük, mindennek van értelme. Az nem számít, hogy nem értjük az univerzumot irányító törvényeket, hiszen tudjuk, hogy valahol a nagyvilágban él néhány agyas tudós, aki érti, és ebben van valami megnyugtató."

MacKayla Lane a 22 éves, amerikai lány Georgia államban éli hétköznapi, rózsaszínű, Barbie baba életét szülei medencés Barbie baba házában. Mac szörnyen idegesítő és mással sem foglalkozik, csak hogy a Barbie szőke haját elég magas lófarokba fogja a feje tetején, és hogy reggel a levendulaszínű, a rózsaszín, vagy a barackárnyalatú miniszoknyáját vegye-e fel. Ez így megy egy bizonyos napig, amíg Mac kap egy telefonhívást a rendőrségtől. Mivel a szülei éppen elutaznak, neki kell azonosítani nővére, Alina holttestét, akit rejtélyes és brutális módon gyilkoltak meg Dublinban. Mac nagyon közel állt a nővéréhez és egyszerűen képtelen beletörődni, hogy az ír rendőrség már néhány hét után feladni látszik az ügyet, bizonyítékok hiánya végett. A feladata egyértelmű: kiiratkozik az egyetemről, összepakol és személyesen utazik a koboldok földjére, hogy utána szaglásszon a dolgoknak. Főleg miután lehallgatja nővére utolsó üzenetét a hangpostájában.

Mikor először teszi be a lábát Dublinba még nem is sejti, hogy két héten belül nem csak a külseje, de a világképe is alapjaiban változik meg. Mac ugyanis sidhe-látó: látja a tündéreket, akikkel eddig a georgai kisvárosban nem volt alkalma összefutni, Írországban viszont annál inkább. Senkit ne tévesszen meg a tündér jelző, ez nem Hamupipőke keresztanyukája, hanem hús-vér szörnyek, akik embereket ölnek és legtöbbjük igen előnytelen fizimiskával is rendelkezik. Főhősünk mire kettőt pislant, egy rejtélyes férfinak köszönhetően nyakig benne van a tündérek mocskos kis ügyeiben, amiknek úgy fest nagyon is köze van testvére halálához...

Erről a könyvről órákat tudnék írni. Moning ugyanis tökéletes példát mutatott arról, hogy hogyan kell összedobni egy minőségi fantasy-t, ami egy percig sem unalmas. Az első sortól az utolsóig fogva tartja az ember figyelmét, mindig többet, többet, többet akar az olvasó.
Mac először szörnyű egy karakter, ami nem az írónő, hanem Mac hibája. Felszínes hisztis liba. Pont ez az egyik legjobb és leglényegesebb dolog a könyvben, Mac jellemfejlődése. A végére megkedveltem, hús-vér lány lett a Barbie babából, olyan valaki, akit lehet tisztelni. Az elbeszélés is olyan, hogy a főhős emlékezik vissza, ő meséli el, hogy mi történt vele évekkel ezelőtt. Jó, kicsit fura, hogy évekkel később minden egyes kis részletre emlékezik, még a körme színére is, de hát ez egy regény, bőven beleférnek az ilyenek.
Itt van Barrons, Mac rejtélyes segítője. Vagy inkább Mac az ő segítője? Maradjunk abban, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. Barrons nagyon érdekes figura, egy kész rejtély, olyan megfoghatatlan.  Én folyamatosan azon agyaltam, hogy mi ez, mi lehet ő? Ember egyáltalán? Nagyon örültem, hogy Moning nem rántotta le róla a leplet a könyv befejezésében, maradjon csak még ez az álarc egy ideig. Így érdekesebb. Nagyon szerettem a két főhősünk, Mac és Barrons párbeszédeit, még a legkomolyabb témába is bele volt csempészve egy kis humor, amin hangosan fel lehetett nevetni.

"A remény erőssé tesz, a félelem megöl."

Ez az egész világ is, amit az írónő alkotott... annyira nagyon jó, érdekes, egyedi és magával ragadó. A cselekmény helyszínét, Dublint is gyönyörűen leírja (na jó, talán egy kicsit túl sokat "pubozott", ami tudom, hogy az ír kultúra része, de... jó, nem voltam még Írországban, lehet, hogy tényleg ilyen komolyan veszik ott ezt a vendéglátóipari egységet), hangulatot teremt, pont megfejelően adagolja az információkat (egyedül Alina gyilkosára jöttem rá előbb, mint Mac, na meg már az elején a nagy családi titokra is), annyit árul el, amennyit kell, nem többet, nem kevesebbet. Ez így pont jó.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat nekünk Moning a második kötetben.

Eredeti cím: Darkfever
Magyar kiadó: Kelly
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 302 oldal
Értékelés: 

Tinihorror ajánló

Most bukkantam rá erre a kicsikére, ami még egy pár hónapot várat magára, ugyanis külföldön is csak szeptemberben dobják majd piacra. A leírása alapján pont olyannak hangzik, amit tudna szeretni a nép, legalábbis én biztosan.

Gretchen McNeil regénye, ami a Ten (Tíz) címet viseli, igazából egy jól bevált, régi receptet tartogat. Dobjunk össze pár tinédzsert (tízet) egy kellemesnek ígérkező hétvégére, majd szabadítsuk rájuk a poklot.
A sztori központjában két barátnő, Minnie és Meg áll, akik lelkesen utaznak el a Henry Island-re egy tiniházibulis, felnőttmentes, csupamóka hétvégére. Persze van egy egy fiú is, aki ösztönzőleg hat a lányokra és szinte kötelezővé teszi a részvételt. De nem az történik, amit reméltek és minden rosszra fordul, miután rábukkannak egy DVD-re, ami a következő üzenetet hordozza: "A bosszú az enyém."
A természet is hőseink ellen fordul, ugyanis egy tomboló vihar elzárja őket a külvilágtól, ezzel igencsak megnehezítve a menekülés esélyeit. Majd meghal az első delikvens. Nincs áram, nincs telefon, nincs net és senki feléjük sem néz még két napig. Az ott rekedt tinédzserek szépen egymás ellen fordulnak, senki sem bízik a másikban. Vajon Megnek sikerül lelepleznie a gyilkost, mielőtt még többen meghalnak?

Igazából minden klisé benne van, ami egy tinihorrorhoz kell, viszont az az érzésem, hogy talán megér majd egy misét a sztori. És imádom a borítóját.

Tonya Hurley: Szellemlány - Hazatérés

Algernon utazókönyvének voltam első, szerencsés állomása. Úgy vigyáztam erre a könyvre, ahogy eddig csak a Harry Potter köteteim érdemelték ki. Mint egy műkincsre. De ez a könyv olyan is, csak rá kell nézni. Egyszerűen gyönyörű a kivitelezése, az ezüstözött lapszélek, az illusztrációk benne, a borítón a tükör... Aki még nem látta, az menjen be egy könyvesboltba és keressen egy példányt, mert ilyet tényleg élmény kézben tartani, annyira szép.

"Az egyetlen kifejezés, amely a "nem szeretlek"-nél fájóbb lehet, a "nem bízom benned". Az elsőnek valaki máshoz van köze. A szív döntéseit nem lehet megkérdőjelezni. A másodiknak viszont kizárólag te vagy az oka."

Charlotte Usher, a gumimaci által elhalálozott tinilány "élete" azon a bizonyos fényen túl is folytatódik. Bizony ám, az élet a másvilágon sem fenékig tejfel. A holttanból frissen leérettségizett diákok egy irodában kapnak munkát, ők lesznek a tinédzserek lelkiismeretének hangjai. De úgy tűnik, hogy Charlotte tanácsaira valamiért egy bajbajutott élő tini sem kíváncsi, sőt mi több, ez ugyanúgy elmondható a barátairól, Pamről, és Prue-ról is, akik annyira belefeledkeznek a munkába, hogy idejük sincs kedvenc szellemünkre. Így igazán nem nehéz a furcsa Maddy-nek a magányos Charlotte bizalmába férkőznie.

Közben az "élő" oldalon is galibák vannak. Ott vannak Scarlet szerelmi problémái az immáron egyetemista Damennel, és Petula most alaposan bajba kerül, miközben lázasan készül egy randijára. Közben közeledik a híres Hazatérés bál időpontja is, (oké, itt fura volt nekem Hazatérést olvasni a híres amerikai Homecoming helyett, de végül is tényleg ezt takarja a fordítás) amin Petulának természetesen feltett szándéka elnyerni az őt illető bálkirálynői koronát. Kérdés, hogy ez sikerülni fog-e neki, mivel közbejön egy kis probléma, ami nem csak a saját, de a húga életébe is kerülhet... Úgy tűnik, hogy Petulán és Scarleten már csak Charlotte segíthet, neki viszont a siker érdekében újra félre kell tennie önző céljait és vágyait.

Hát erről szól a Szellemlány második része, a mese folytatódik. Tonya Hurley pedig lassan már olyan lesz az én szememben, mint egy női Tim Burton. Szinte láttam magam előtt azokat a tipikusan groteszk, sötét burtonös figurákat, ahogy életre kelnek, miközben olvasok. Tényleg meg lehetne filmesíteni, érdemes lenne.
A regény szerkezete ugyan olyan, mint az első részé. Minden fejezet egy dalszöveg részlettel, vagy idézettel kezdődik, ami után jön egy kis filozofálás. Szerettem ezeket a részeket, mert találóak voltak, igazak és mert szép fekete papírra voltak nyomtatva (jó, ez hülyén hangzott, de tényleg).
Az előző részben Petula egy hisztis liba szerepét kapta, aki a végén elnyerte méltó, és kellően megalázó büntetését. (Említettem már, hogy imádom a nevét? Petula. Gyerekkorom egyik kedvenc könyve a Molly Moon hihetetlen kalandjai a hipnózissal volt, amiben a mopszot Petulának hívták, innen a név szeretete) Ebben a részbe is egy hisztis liba marad, viszont jobban megismerjük, árnyaltabb lesz a személyisége és kicsit fejlődik is. Én szerettem Petulát. Mondott dolgokat, amiken lehetett vidulni és tetszett a hiú, énközpontú világképe, ami annyira morbid volt, hogy az már mókás. Szerintem messze a legszórakoztatóbb karakter a sorozatban. Nagyon aranyos volt a Virginiával való kapcsolata, az nagyon tetszett és a kislányt is megkedveltem. Scarletből most kevesebbet kaptunk, ami nem baj. Előző részben volt épp elég belőle, most is szépen elvégezte a dolgát, küldetés teljesítve. Charlotte-ot viszont még most sem tudtam megszeretni, szerintem nem is fogom. Az egész könyvben az egyetlen, amit nem vettem be, az az volt, mikor egyik pillanatról a másikra ő tisztán állította, hogy persze, ő átlátott Maddy álcáján, tudta, hogy mire megy ki a játék. Aha. Charlotte önző, pedig azt hittem, ezt már kinőtte az első rész utolsó fejezetére. Úgy tűnik, visszafejlődött. Szegény karaktere annyira nem szerethető számomra. Kicsit unalmas, kicsit szürke, mindig ugyanabba a hibába esik szerencsétlen.

"Sokféleképpen nézhetsz az emberekre. Felnézhetsz rájuk, lenézheted őket, és keresztül is nézhetsz rajtuk. De elég néhány keményebb lecke az élettől, és megtanulhatod, hogy valóban is lásd őket, ne csak nézd."

Igazából ez egy olyan történet, ami nem tartogat egyetlen meglepetést sem. Egyértelmű, hogy ki a gonosz, ahogy az is, hogy a végén úgyis összejön a happy end és mindenki boldogan, elégedetten távozik. Nem mindenki elevenen, de... Biztosak lehetünk benne, hogy Charlotte az utolsó pillanatban megvilágosodik, észhez tér és helyesen cselekszik majd a kísértés ellenére. Minden adja magát, de itt mégsem zavar minket. Mert ez tényleg egy (rém)mese, tele tanulsággal a barátságról, a kapcsolatokról, az önfeláldozásról, a hiúságról és a szeretetről. Itt többre nincs is szükség.

Eredeti cím: Homecoming
Magyar kiadó: Pongrác
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 284 oldal
Értékelés: 

Starters trailer

Lissa Price Starters-e (magyarul A testbérlők) nálam mindenképpen 2012 egyik nagy "must have"-je. A tengeren túlon március 13.-án jön ki, itthon pedig az Agave dobja piacra az idei könyvhét egyik nagy durranásaként. Mutatom, hogy pontosan miről is van szó:

"A Földet háború pusztította, emberek milliói haltak meg. Ebben a világban valóra válik az emberiség régi álma: végre lehetséges egy másik személy testébe bújni. A 16 éves Callie rábukkan egy titokzatos helyre, ahol rászorult tinédzserek bérbe adhatják fiatal testüket a társadalom idős, de tehetős polgárainak. Amikor azonban a fejébe ültetett szerkezet meghibásodik, Callie öntudatára ébred, és dúsgazdag bérlőjének mesés életét kezdi élni. Aztán a lány ráébred a halálos tervre, aminek ő is része. Az összeesküvés szálait befolyásos emberek mozgatják, és Callie kénytelen lesz végére járni a rejtélynek, ha életben akar maradni. Ez pedig nem lesz egyszerű, mert ebben a világban tényleg senki sem az, akinek látszik."

 Az ifjúsági disztópia Az éhezők viadalának hála újra nagyon divatba jött, ami nem is baj. Legalábbis ami engem illet, én oda vagyok ezekért az alternatív jövőképekért és 20 éves létemre szeretem az ifjúsági regényeket is. Persze isten őrizz, hogy ez történjen (ez is egy szép disztópia), de én úgy érzem, hogy a ezek regények is kicsit el fognak a közeljövőben "vámpírosodni", azaz gyakorlatilag mindent kiadnak majd, ami belefér a kategóriába. Így pedig kicsit megdolgoztatják azokat, akik ki akarják szűrni az igényesebb példányokat, nem lesz olyan egyszerű a hadművelet. De A testbérlők tényleg elég ígéretesnek látszik, ahogy ezt az új trailere is mutatja. Én bizakodom.

Delphine de Vigan: No és Én

"Nem értem a világ egyenletét, az álom és a valóság osztását, nem értem, miért billennek meg a dolgok,miért borulnak fel, tűnnek el, miért nem tartja meg az ígéreteit az élet"

Szeretem az ilyen könyveket. Amik nincsenek tele klisével, a témájuk egyedi és nehéz, a hangulatuk sötét, és nem egy rózsaszínű hollywoodi filmet festenek le, hanem a való életet. Jók ezek a könyvek, mert bárki bármit is mond, a világ ilyen, a világ fáj.

Lou egy 13 éves kislány, aki érettebb a korosztályánál, olyan, mint egy "minden extrával felszerelt autó, amit még próbálgatni kell, hogy boldoguljon az utakon". Két évfolyammal fölötte jár a kelleténél, ezért egy kicsit távol is érzi magát az idősebb osztálytársaitól. De ott van Lucas. A rossz tanuló, a bukott, a túlkoros Lucas, az egyik osztélytársa. Lucas különleges és Lou-t nagyon is érdekli a maga kiskamaszos, első "bolondulásos" módján. Lou szeret megfigyelni, vizsgálni a világot, ezért egy nap, mikor egy peronon az embereket figyeli összefut Noval. No egyedül van, 18 éves létére hajléktalan, nincs se otthona, se családja. Lou megszereti, felkarolja és próbál neki újra életet adni, miközben küzd a saját családja problémáival. Ez a regény erről a három fiatalról, Lou-ról, Lucasról és Noról szól, akik teljesen más háttérrel rendelkeznek, teljesen más a történetük, mégis ugyan olyanok. Elveszettek, magányosak, egyedül vannak a világban.

Nagyon tetszett a stílus, amiben meg van írva, ezek a 8 soros mondatok. Lou az elbeszélő és teljesen átjön a személyisége. Lehet érezni, hogy korához képest milyen magas az intelligenciája, viszont azt is, hogy érzelmileg viszont tökéletesen megfelel a korabelieknek: gyerek. Na jó, kiskamasz. Lassan rádöbben, hogy milyen kegyetlen dolgok történnek körülötte, de az emberekben ugyanolyan naivan megbízik. Lou nagyon aranyos a folyton lógó cipőfűzőjével, én megszerettem.
Lucast annyira nem ismertük meg. Tudjuk a családi hátterét, tudjuk, hogy őt is elhagyták, hogy egyedül van és nyilván ezért vannak viselkedési zavarai. Tudjuk, hogy törődik másokkal és szereti a csokicsipetet. Tudjuk, hogy nagyon magányos. De többet nem nagyon tudtunk meg róla.
No személyisége viszont érdekes és nagyon összetett. A goromba álarca egy érzékeny, megtört lányt rejt, aki már nem nagyon hisz a világban és nem találja önmagát. Lefogadom, hogy az idő elteltével eszébe jutott, hogy bár ne találkozott volna Lou-val, mert akkor legalább még mindig tartozna egy világhoz, még ha az az utca világa is. Mert nincsen annál rosszabb, hogy nem tartozol sehová és senkihez. Lou szerette volna, ha No hozzá tartozna, de No érezte, hogy hiába minden igyekezet, ez sosem fog megvalósulni. Igazából én úgy érzem, hogy No sorsa is már a születésétől kezdve meg volt pecsételve.

Lou az egyetlen, akiről elmondhatjuk, hogy elméletben nem egy csonka család tagja. Csak elméletben, mert a gyakorlatban a háttérben egy nagy családi tragédia húzódik, amit még az anyjának évek után sem sikerült kihevernie. Ezért Lou-nak van anyja, de még sincs. Majd megint lesz. És ez is annyira emberien és reálisan van ábrázolva, ahogy Lou anyukája újra elkezd élni, Lou pedig örül neki, de van benne egy keserűség, mert érzi, hogy akármennyire is szeretné, ez nem az ő, hanem No érdeme. Úgy érzi az anyukája No miatt tért vissza, mert talán Not jobban szereti, mint őt, a saját gyerekét. Nem érzi a szülő a törődést.

Ebben a könyvben ez a legjobb, a valószerű érzelemábrázolás és az élethű, hús-vér karakterek. Imádkoztam, hogy nehogy kapjunk egy babarózsaszínű befejezést, mert akkor összecsikartam volna magam, az 200 oldal megerőszakolása és megszentségtelenítése lett volna. Hál istennek ez elmaradt. A vége is valószerű lett, kicsit keserédes, mégis mondható, hogy egy boldog befejezés.

"Én azt mondtam magamban, ha mindegyikünk befogadna egy hajléktalant, ha mindegyikünk törődne valakivel, egyetlenegy emberrel, segítené, támogatná, talán kevesebben lennének az utcákon."

Számomra ez volt a regény kulcsmondata. Ez nem csak a hajléktalanokra vonatkozik, hanem mindenkire. Ha mindenki csak egyetlenegy emberrel törődne, akkor talán sokkal kevesebben lennék elveszettek. Persze az ember egy álszent állatfaj, elméletben bólogat, de gyakorlatban már nagyon kevesen képesek erre, inkább eltapossák a másikat, mert gyenge. Aki pedig képes arra, hogy törődjön és ne nézzen félre, az nem bólogat, mert neki ez a gesztus természetesen jön, észre sem veszi. Ebben a könyvben egy 13 éves kislány ilyen, a kivételbe tartozik. Ez pedig reményt ad.

Eredeti cím: No and Me
Magyar kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 212 oldal
Értékelés: 

Jill Hathaway: Slide – Mások szemével

Sylvia, "Vivi" egy tizenéves, gimis lány, aki cseppet sem mondható átlagosak... Nem csak a rózsaszínű fürtjei, a szuper gyereksebész apja, vagy a tragikus körülmények között elhalálozott anyja miatt. De nem ám, Vivinek szuperképessége van. Ha érintkezik egy tárggyal, amin más érzelmi lenyomatott hagyott, akkor képes annak az illetőnek átcsusszanni a fejébe, és az ő szemszögéből nézni a dolgokat pár perc erejéig. Irányítani nem tud, csak csendes megfigyelőként van jelen, így pedig egy kis szerencsével könnyedén tudomást szerezhet más emberek kis titkairól.
Vivi húgának egyik barátnője öngyilkos lesz. Illetve ez az, amit hisznek az emberek, mert igazság szerint Vivi éppenséggel mindent látott... A titokzatos gyilkos fejéből kikukucskálva. Szóval a kérdés az, hogy ki ölte meg Sophie-t? Van valami köze ennek az egésznek a középiskola egyik tanárának, Mr. Goldennek? És mi történt Vivi húgának másik barátnőjével, Amberrel?

Ez a könyv volt a nagy világszenzáció, mert magyar nyelven jelent meg először. Igazából én már a terjedelmén kicsit fennakadtam, mert egyáltalán nem mondható hosszú sztorinak. El is gondolkoztam rajta a boltban ácsorogva, hogy inkább Julianna Baggott-től a Tisztákat, vagy Mary E. Pearsontól Az imádott Jenna Foxot veszem meg. De túl csábító volt a Slide-on keresztül futó kis papírcsík, ami szólítgatott, hogy "Vegyél meg Lia, vegyél meg, én vagyok a nagy szenzáció...".
Maga a könyv kinézete egyszerűen gyönyörű. Tényleg nagyon szépen meg lett tervezve, ez pedig jó pont, vonzza az embereket. De ami benne van... Hát lássuk.

Középiskolai klisék, de azokból tényleg a legnevetségesebbek. Annyira, hogy az már nagyon fájdalmas volt nekem. A főszereplő lánynak van egy fiú legjobb barátja, aki láss csodát, pont szerelmes a lányba... Szerelmi háromszög, terhes pompom lány, na meg ez a "régen a pompom lányok kapitánya volt a legjobb barátnőm,  ma már utáljuk egymást, de a végén azért megmentem az életét" szitu. Jó, ezt még el is nézném, mondjuk, hogy ifjúsági regény, bele is férne, ha legalább a bűncselekmény és a nyomozás olyan zseniálisan lenne kivitelezve. De nincsen. Az, ami olyan nagy csattanónak van szánva, a regény közepétől teljesen egyértelmű, a végén meg olyan sután van lezárva ez az egész... Ez akkora csalódás volt. Én már vártam valami nagyot, valami igazán ütőset, de az Ó-pillanat elmaradt. Azt hiszem Hathaway-nek nem nagyon megy ez a krimi műfaj. Pedig az alap ötlete, ez az átcsusszanás nagyon is jó, nekem nagyon tetszik. Legalább akkor már ebből a szálból kihozhatott volna többet.

Szerintem a karakterizálás sem jó, mert Vivin kívül nem ismerünk meg igazából senkit, ezért nem is tudunk megszeretni egy szereplőt sem. Még Vivit sem ismerjük meg úgy igazán, aki szerintem már túlságosan fullextrás főszereplő lett. Túl sok mindent pakolt rá az írónő, hogy különlegessé tegye. Rollinstól megtudjuk, hogy milyen problémái vannak, de ez még édes kevés ahhoz, hogy személyisége legyen. Ja, meg piercingje is van, mintha így már le is lenne tudva. Zane-ről is mit tudunk meg? A tragikus múltját. Mintha Hathaway azt hinné, ha egy szereplőnek jól odarúgunk és abnormális életkörülményeket adunk neki, akkor az a karakter már készen is van. Mattie-t kedveltem meg egyedül. Ő sem volt nagy szám, de az tetszett, ahogy az elején egy libának mutatják be (gondoltam is, hogy na tessék, itt egy újabb klisé, a főszereplő csitri, cicababa húga), de aztán megismerjük és kiderül, hogy egy érzékeny, sebezhető lány.
De, hogy mondjak valami pozitívumot is: tetszett, ahogyan a halál meg volt jelenítve. Illetve, ahogy a szereplők felfogták azt, szerintem elég reális volt. Pont kellően rázta meg az embereket és jól is volt beadagolva.

Szóval én nagyon örülök, hogy először magyar nyelven jelent meg, ez tényleg nagy dolog. De ne várjon tőle senki akkora durranást. Csak egy kis jó délutáni kikapcsolódást.

Eredeti cím: Slide
Magyar kiadó: Egmont-Hungary
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 250 oldal
Értékelés: 

Julie Anne Peters: By the Time You Read This, I'll Be Dead

"When I look at myself in the mirror, all I see is a starving, stunted bird who never grew wings and lost all reason to sing."

Azt hiszem, ezt szokás nehéz témának nevezni. Mármint, amit itt Julie Anne Peters feldolgoz és olyan jól bemutat. Egyetlen könyv, mégis több tucat történetet mesél el.

Daelyn Rice véget akart vetni az életének, de öngyilkossági kísérlete végül kudarcba fullad, ő pedig legnagyobb bánatára még maradni kényszerül egy ideig. Daelyn az akciója egy következményeként nem tud beszélni, de ha tudna sem hinném, hogy megtenné. Nincs mondanivalója a többi ember számára. Vagy nem is... mondanivalója lenne, de nincs aki meg is hallgatná, figyelne rá. Egy nap rábukkan egy bizonyos internetes site-ra, a Throght-the-Light.comra, ami nem más, mint egy morbid közösségi oldal. Olyan emberek gyűjtőhelye, akik már feladták és eldöntötték, hogy végeznek magukkal. A site mutat Daelynnek egy számot. Ennyi napja van még az életéből. A főhősünk ezt elfogadja, elkezdi a tervezgetést, számolja vissza az időt, miközben keresi a tökéletes módszert, ami segítségével itt hagyhatja ezt a világot.

Santana nem akar meghalni. Egy nyitott, vicces fiú, aki észreveszi Daelynt és annak ellenére, hogy lány elutasítóan viselkedik vele, nem szól hozzá egy szót sem (kezdetben a srác azt hiszi, hogy Daelynnek csak jó nagy önfegyelme van, nem pedig egészségügyi oka a némaságára) ő mégsem tágít mellőle.

“No one ever found out what was happening inside me. How the pain was eating me away. No one ever came to my rescue, or stood up for me."

A Throught-the-Light.com ötlete zseniális volt az írónőtől. Az, hogy beépített egy fórumot, ahol az emberek (direkt nem mondom, hogy fiatalok, mert nem csak tinédzser korosztályról van szó) megosztják a történetüket, a sérelmeiket, hogy miért döntöttek úgy, hogy jobb nekik holtan. Daelyn olvasgatja ezeket, miközben maga is purgál. Minél könnyebben, minél tisztábban akar átkerülni a másvilágra, ezért kiadja magából a múltját. Az öngyilkosság alapból egy kényes téma egy regénybe, de ez esetben ez még meg van toldva az iskolai erőszak problémájával is, amiből a főhősünk élete során bőven kapott. Innen döbbenünk rá, hogy az emberek milyen gonoszak is tudnak lenni. Lehet, hogy ők remekül szórakoztak egy-egy gúnyos megjegyzésükön, amikkel másokat akartak szórakoztatni, de közben eszükbe sem jut, hogy a másik fél mennyire sérül ilyenkor. Daelyn tele van vérző sebbel. A sebek csak gyűlnek és gyűlnek, ő pedig lassan feladja a reményt, hogy valaha is begyógyulnak. Egy ragtapasz meg nem segít. Az csak takar, de alatta ugyanúgy húzódik és éget a sérülés.

Hol van ilyenkor a család? Daelyn esetében szorosan az ő nyomában. A szülei szeretik őt, törődnek vele, habár sokszor hibáztak vele kapcsolatban. Daelyn is szereti a szüleit annak ellenére, hogy próbál minél kevesebbet érezni. Ez nekem főként a könyv végén vált egyértelművé. Santana iránt is érez, először csak irritálja őt a levakarhatatlan srác, de később megkedveli, a napjai szerves részévé válnak az egyoldalú beszélgetések.
Julie Anne Peters ha nagyon ért valamihez, akkor az a karakterizálás. Ez főként Santana személyiségén látszik, nem is emlékszem, hogy mikor találkoztam utoljára olyan férfi szereplővel, aki ennyire megfogott volna. Eszméletlen, milyen jól fel van építve.

Az egész regényre a nyomasztó, sötét hangulat jellemző. Vannak vicces pillanatok, Santanának köszönhetően, de a keserűség a főhős részéről akkor sem tűnik el. Ha lehet így fogalmazni, furcsa volt, hogy nem volt nekem furcsa, hogy a főszereplő nem beszél. Az emberek körülötte kommunikálnak, mi pedig Daelyn gondolatait látjuk. Az azért kicsit szívbemarkoló volt, ahogy a szülei próbálták jól kezelni a szituációt, miközben egyértelmű volt, hogy nem bíznak meg a gyerekükben. De ez a jó fajta bizalomhiány volt, ami azt jelenti, hogy szeretik a lányukat. Sokan szeretnék, ha a szüleik ilyet éreznének irántuk.

Kiadó: Hyperion Book
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 200 oldal
Értékelés: 

Neil Gaiman: A temető könyve

"Ez itt igazi dzsungel volt – ledőlt sírkövek és fejetlen szobrok, fák és magyalbokrok, félig rothadt levelek csúszós halmai –, de olyan dzsungel, amiben Sen azóta barangolt, hogy elég idős lett járni és kószálni."

Neil Gaiman mesél, csak úgy, ahogyan szokott. Egy rakás abszurd dolgot pakol elénk, mint a vámpírkapu, a titokzatos szlír, kísértetek dögivel, Isten kopója... Teszi ezt olyan módon, hogy természetesen mindent beveszünk. Miközben olvassuk, elhisszük, hogy mindez létezik, megeshet, sőt meg is esett. Az egész annyira abszurd, hogy már ettől tűnik olyan valódinak.
Adott egy réges-régi temető, ami egy ideje leginkább csak olyan parkfélének van fenntartva, több évtizede már nem temettek el oda senkit. A temetőtől nem messze lakik egy négy fős család, akiket egy éjjel egy titokzatos Jack nevű alak megtámad. A mészárlást csak a totyogós kisbaba éli túl, aki kimászik a rácsos ágyából és a nyitott bejárati ajtón keresztül kilép a nagyvilágba. A temető mellett találkozik a rég halott házaspárral, Owensékkel (illetve a szellemeikkel). A temető lakói végül megegyeznek, hogy befogadják és megvédik a kisfiút, akit el is neveznek Senki Owensnek.
Senki - vagy ahogyan becézik, Sen - kísértetek között nő fel, egy fura, se nem élő, se nem holt gyám mellett, vámpírkapuk és boszorkányok szellemei közelében. Kriptában alszik, ruhája egy szürke lepel és kísértetek tanítgatják.

Morbidnak hangzik, de azt hiszem, Sen jól járt a szellemekkel. Nem csak azért, mert megtanulta az Áttünést, a Kísértést, vagy félelmet tudott kelteni, emellett pedig volt egy jó fej gyámja. Nekem az volt az érzésem, hogy ő tiszta maradt, nem rontotta el a társadalom. A kísértetek között nem voltak gonoszak, biztosan azért, mert nekik már nem állt érdekükben önzőnek lenni. Az emberek a gonoszak. Erről a nagymamám jutott eszembe, meg az, hogy mikor kicsi voltam és egyszer említettem neki, hogy mennyire félnék éjjel egy temetőben, akkor ő azt mondta, hogy erre semmi okom. A holtak már nem bántanak, az élők sokkal inkább. Ez valahogy nagyon bevéste magát a lelkembe.
Tetszettek a karakterek, tetszett, hogy mennyire átjött az, hogy a történet előrehaladtával Sen lassan felcseperedett. Kisfiúként ilyen kis naiv volt, kamaszként is nyílt szívű maradt, de lehetett érezni, hogy erősödik a jelleme és van benne dac. Ez megint egy tipikus morbid, Liás kijelentés lesz, de én odavoltam a sírfeliratokért. Volt belőlük jó pár és érdekelne, hogy Gaiman ezeket tényleg egy temetőből szedte-e össze, vagy ő maga találta ki.

A vége olyan keserédes lett, viszont méltó befejezés. Egyrészt tudtam, hogy így kell lennie, másrészt azért reméltem, hogy nem zárul be minden kapu. De egyszer mindenki felnő (na jó, kivéve ha Sohaország lakosa vagy) és maga mögött kell hagynia a gyerekkorát.
Ez a regény egy mese, vannak benne szép illusztrációk, az elbeszélése is ilyen kis barátságos. Viszont ettől függetlenül nem gyerekeknek van megírva. De ez nem baj, a felnőtteknek is szükségük van mesékre, talán még jobban is, mint a gyerekeknek.

Eredeti cím: The Graveyard Book
Magyar kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 278 oldal
Értékelés: 

Ez csak ilyen örömködés

Ma volt egy mini molyösszeröffenés, ami azt hiszem most egy időre ellátott pozitív gondolatokkal, amikből táplálkozhatok sötét perceimben. Azt hiszem, ez volt életem legjobb névnapi kis eseménye, köszönök mindent Csillagvirágszál, Mazsidrazsi és Algernon! :)

Ráadásul Csillagvirágszáltól ajándékba megkaptam a No és ént, aminek szerintem rögtön holnap neki is ugrok, mihelyt kivégeztem A temetők könyvét :)

Tonya Hurley: Szellemlány

Hogy én hogy utálom ezt a Charlotte Ushert! Micsoda önző, kivagyi liba! Legalábbis ez volt a benyomásom az első 10 oldal után. Kicsit meghökkentem, beismerem, majd el is mondom, miért.

Charlotte láthatatlan. Élőként is az, hát még holtan. Az új tanévben kedves főhősünk elhatározza hogy változtatni fog, bizony kitör az ismeretlenségből és a gimi elitjébe fog tartozni. Mindezek mellett pedig természetesen megszerzi magának a suli stüncifiújának, Damennek a szívét is bónuszként. Mert miért ne. Kihívás elfogadva, Charlotte az egész nyarát e szent tervnek szánja. Megszállottan (nekem ez azért egy kicsit már ijesztő és nevetséges) gyűjtögeti a paparazziképeket Damenről, megfigyeli az gimi ügyeletes menő csaját, Petulát, fizimiskát változtat és tádám, szeptemberre úgy érzi, hogy készen is áll. De valahogy minden rosszul sül el, és az még a legapróbb kis baki, hogy a pomponlány válogatáson kinevetik. Charlotte ugyanis egy galád kis gumimacinak hála meghal.

Mikor elkezdtem, én nem erre számítottam. Egy picit komolyabb dolgot vártam, de aztán hamar beláttam, hogy ez egyszerűen nem egy olyan könyv. Átálltam, aztán már élveztem is. Ez nem más, mint egy tanmese. Charlotte unszimpatikus, önző, beképzelt, aki csak magára és a saját népszerűségére tud gondolni, méghozzá nonstop. A halott tinik egy kicsit szerintem el is lettek túlozva. Mulatságosan volt, ahogy Hurley megjelenítette őket és a kis világukat, ötletes, de... na de, hogy ennyire felszínesek legyenek, hogy egyiknek sem hiányzik a saját családja? Ezt nem vettem be. A kedves főszereplőnek sem volt egy fél gondolata sem a családról. Felötlött bennem, hogy Tonya Hurley mégis mit képzel a mai fiatalokról? Ő azzal magyarázta ezt a jelenséget, hogy a tinédzserek már csak ilyenek. Hát nem tudom, én nem ilyen voltam. Mondhatnánk erre, hogy mindenki magából indul ki...

Itt van Scarlet, Petula húga, aki látja Charlotte-ot. Miért látja Charlotte-ot? Ez nem költői kérdés, ugyanis nem kaptunk erre választ. Igazából én sokáig abban a hitben voltam, hogy a megoldás az lesz, hogy a két lány végleg helyet cserél egymással. De örülök, hogy nem ez lett.

Ez a regény annyira furcsa volt. Viszont értékelni tudtam a fejezetek elején lévő kis dalszövegrészleteket és bölcsességeket. Összességében az egész szórakoztató, csak tényleg úgy kell hozzáállni, hogy ez egy mese. A végén pedig jön, aminek jönnie kell, Charlotte végre képes önzetlenül viselkedni, de közben mégis elnyeri azt, amit akar. És mivel ő a kiválasztott, ezzel a többi tiniszellemnek is feloldozást nyer, mind tovább tudnak lépni. A furcsa lány pedig összejön az álompasival. Happy end.

Eredeti cím: Ghostgirl
Magyar kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 324 oldal
Értékelés: